vasárnap, szeptember 13, 2015

Wizz Air Budapest Félmaraton

Az elmúlt két évben én is ott álltam ennek az eseménynek a rajtzónájában. Két éve itt futottam az első félmaratonom még a Nike neve alatt, majd tavaly a LÁSS egyesület egyik futójával volt szerencsém végigszórakozni a 21 km-t. Az első félmaratonom emlékezetes volt, mert fogalmam sincsen a mai napig sem, hogy milyen megfontolásból sikerült beneveznem, hiszen sosem futottam előtte 5-7 km-nél többet. De végigmentem. Az, hogy csupán azért nem szálltam ki a rakparton, mert fogalmam sem volt - a budapesti tömegközlekedés ismerete híján, hogyan jutok vissza a Városligetbe az autómért. Meg milyen ciki lett volna feladni. 2 óra 24 perc körül értem célba, túléltem, sírtam, örültem és úgy maradtam. Elkezdtem edzeni, mert hatalmas élmény volt és szerettem volna még futni a jövőben is, de azt, hogy ez után a félmaraton után nem tudtam 3 napig lemenni a lépcsőn és kapaszkodás nélkül leülni a wc-re az sok volt. Tehát egy tanács, amit fogadjatok meg, mert ingyen adom: sose induljatok el úgy egy félmaratonon, hogy nem vagytok hozzá elég edzettek. 




Aztán tavaly megálmodtam, hogy nem indulok el ezen a félmaratonon, amit már a WizzAir légitársaság "támogatott". Az ok nagyon egyszerű volt: tudtam, hogy az előtte lévő szombat éjszaka nem igen fogok aludni, fáradt leszek. Aztán jött Hunor, aki megkért, hogy legyek a kísérője a félmaratoni távon. Nem tudtam nemet mondani, így történt meg, hogy életemben először gyengénlátó futót kísértem futás közben. Fájt a torkom, a fejem, szédültem, csengett a fülem és nem volt hangom, de végigmentünk. Hunor végig szórakoztatott, én meg végig küzdöttem leginkább magammal és szidtam mindenféle felmenőm, hogy miért kellett nekem egész éjszaka mulatoznom egy Tankcsapda koncerten. 


Persze idénre is neveztem, csak jött a fejfájós "betegségem", ami azóta is tart, bár talán egy kicsit már jobb, mint kezdetekkor. Futogattam, de tudom, hogy nem eleget és az egy héttel korábban megrendezett NN Family Run-on már tudtam, hogy a következő héten nem fogok rajthoz állni, hanem Sanyosz oldalán felvonulunk WizzAir színű pompom lányokként Edinával és Mancival. 


Tehát így lettem futóból szurkoló.
Amit nagyon élveztem. 
Talán jobban, mintha futottam volna. :)


Már  rajt előtt fél órával a Starbucksban ébresztettük magunkat, hogy mire elérik a futók a Széchenyi teret mi már frissek legyünk és üdék. A 7 fős szurkolói pontunk hamar összejött, így még volt egy kis időnk az aszfaltra felírni néhány nevet, akiknek szurkoltunk - persze a többieknek is, de azért az egész magyar (és nemzetközi) utónévkönyvet mégsem írhattuk fel az út közepére. 
Majd érkeztek a futók, a sok sok mosolygós ismerős arc pacsik, sikítás, buzdítás, pompom-rázás, ölelések. Egy másodpercig sem jutott az eszembe, hogy de jó lenne futni! :) Biztosan benne volt az is, hogy nem tudtam volna PB-t futni és nem volt kedvem végigvergődni egy szar rossz időért a vénasszonyok nyarát idéző hőségben, szomjazva és fejfájósan. Pont ugyan ezzel egy időben lemondtam szépen az első maratonom lefutását is, mert megvár az a 42 km akkor is, ha tavasszal vagy csak jövőre jön el az ideje, hogy rajthoz álljak miatta. Boldog vagyok, hogy el tudom engedni a versenyeket, hogy nem stresszelek rajta, hogy ott álljak hétről hétre valamilyen eseményen. 
De visszatérve a félmaratonra: megvártuk a mezőny legvégét a 12. km-nél, ahol a záróbusz előtt kb. 20 fő küzdött. Borzasztó érzés lehet, hogy energiát és időt raksz a felkészülésbe és nem megy a helyszínen, utolér a busz. Nagyon buzdítottuk ezeket az embereket, mert nekik volt igazán szüksége ránk. Majd kiálltunk a busz elé az útra, de ledudált minket. :) 

Átmentünk a Hősök terére és ott folytattuk a szurkolást, míg el nem fogyott a teljes mezőny és lebontották a kordont.

Szerintem minden futónak ki kéne próbálni, hogy milyen szurkolni, mert annyira más élményt ad ez, mintha futna az ember, hogy össze sem lehet hasonlítani. :) 

Gratulálunk minden célba érkezőnek! :)

1 megjegyzés: