szombat, szeptember 19, 2015

Flåm - Myrdal

Rengeteg gyönyörű helyen jártam már, ami természetileg magával ragadott. Ezekről nem igen szoktam írni, mert tudom, hogy sokaknak ez nem tetszene, mert alapvetően irigyek és sértődékenyek vagyunk mi, magyarok. Ezeket az élményeket megtartom többnyire magamnak, dédelgetem, fotóalbumba rendezem a képeim és olykor előveszem, ha nagyon mennék el ebből az országból. Nem örökre persze, hanem ideiglenesen, mert néha nagyon hon-undorom van (gondolom ez a honvágy ellenkezője). :) 

Azért írok mégis most erről, mert ugyan sportértéke semmi ennek az egésznek, de mégis kellett hozzá egy kerékpár (és egy későn ébredés), egy bukósisak és egy kis őrület - amiből nálam bőven van.

Norvégiában nyaraltunk az idén. Nyaraltunk = fáztunk. :) 
Tudom, hogy ez nem menő, mert kevés a jégkása, a homokos tengerpart, a napernyő és a bikinis lányok, de ide csak nyáron érdemes, amennyiben az ember nem szöges cipőben szeretné járni a gleccsereket a jeget taposva. Régóta terveztük már ezt, de valahogy mindig kimaradt, így most az első szembe jövő lehetőségre lecsaptunk és becsomagoltuk a tollkabátunkat. 
Miközben itthon tombolt a 40+ °C-os hőségriadó, mi begomboltuk a kabátunk legfelső gombját is. Nem szerettem egyáltalán ezt a hideget, de ha belegondoltam, hogy itthon olyan meleg van, hogy még a táskámban lévő ásványvíz is felforr - máris értékeltem az otthoni hűs levegőt.

Norvégia gyönyörű. 

Amit eddig is tudhattunk, de nem gondoltam, hogy ennyire. Nem gondoltam, hogy felülmúlja Új-Zélandot, Skóciát és Írországot. Persze az egy főre jutó bárányok száma sokkal alacsonyabb, mint az előbb említett helyeken, de gondolom itt megfagynának a jószágok télen. :)

Hajóval mentünk. Későn ébredtünk. Későn reggeliztünk, így mire leszálltunk a hajóról már majd' 1,5 órája elhagyta a többség a hajó fedélzetét, de hát mi nem aggódtunk a programjaink miatt, hiszen csak egy retúr vonatjegyet szerettünk volna venni Flåm-ből Myrdal-ba, ami a Világ egyik legszebb panoráma vonatútja. De a pénztárban közölte a srác, hogy ugyan odafele tud nekünk jegyet adni, de visszafele elfogyott minden jegye. Hidegzuhany. Bő 20 km-re van Myrdal, kb. 1000 m magasan a tengerszint felett. DE! Visszajöhetünk kerékpárral, ami szinte csak lefele vezető út, tekerni sem igen kell, de mindent meg tudunk nézni közelebbről. Én már itthonról nézegettem ezt a lehetőséget, de tartottam tőle egy kicsit, mert a youtube-on olyan videók vannak, amik alapján bátran feltételeztem, hogy én egy szakadékban fogok kikötni. 
De hát vagy a kikötő FreeWifi-je volt a látványosság vagy a kerékpáros lehetőség, így hát foglaltunk egy kerékpárt, ami majd Myrdal-ban vár minket a vonatállomáson. 

A vonatról a kilátás fantasztikusan szép volt és végig mutogattam a mellettünk elhaladó szerpentines utakra: "Nézd azon kell majd mennünk biciklivel!"

Kilátás a vonatból. (forrás: visitflam.com)

Már ott is vártak minket előkészítve a kerékpárok. Merida. Bukósisak és térkép. Pár kedves szó, majd egy magyar "Jó utat és viszontlátásra!"  elköszönés.  



Mi pedig átvágtunk a vonatsíneken és toltuk nagyjából 2 km-t a biciklit, mert nem mertünk felülni rá. Először cikinek éreztem a beszariságom, de valójában mindenki hasonlóan ment, mint mi. A fékezés ugyanis nem sokat ért, mert apró kavicsos volt az egész út, így ahogy meghúztam a féket kiment oldalra a kerék, mintha driftelnék, így jobbnak láttuk, ha toljuk és csak reméltük, hogy a teljes 20 km-en lesznek ilyen körülmények. Viszont ez így túl lassúnak bizonyult, így mégiscsak felültem és folyamatos fékezés mellett szépen ereszkedtünk lefelé. Tudom, hogy ez vagány és menő és van ilyen sportág is, de nem nekem találták ezt (sem) ki. 



Szerencsére hamar vége lett ezeknek a legrosszabb részeknek és vidáman tudtunk tovább haladni. 
Amikor 7 km-nél jártunk megkérdeztem párom, hogy mit gondol mennyit jöttünk eddig. Rávágta kapásból, hogy 15 km-t és amikor közöltem, hogy még a felét sem, akkor egy kicsit megrémült, hogy mi lehet még hátra?
De innentől az út sokkal lazább volt, így több lehetőségünk volt nézelődni és tátva maradt a szánk: egymást érték a vízesések, patakok, a havas csúcsok. A utat elállták a kecskék, de olyannyira hozzá vannak szokva és hidegen hagyta őket a jelenlétünk, hogy az elképesztő. :) 


A legjobb rész ez az alagút volt, ahol nem volt világítás (és persze a kerékpáron sem volt) és semmit sem láttunk, csak mentünk egyenesen a fény felé, ami az alagút végét jelentette. Sikítottam ofkorsz. 

Mentünk pár km-t, majd meg kellett állnunk, hogy fotózzak, hogy megnézzek közelről egy mohát, egy virágot, átugorjak egy kis patakot, felfussak egy dombon. Magával ragadott a táj és csak azt tudtam mondogatni, hogy "Én még sosem voltam ilyen gyönyörű helyen!". Nem is visszaadható ez az egész szavakban, így aki teheti az egy egyiptomi, horvátországi vagy törökországi tengerpartos nyaralást mindenképp cseréljen el egy ilyen hűs kikapcsolódásra, mert ez az aktivitás nagyon sok örömet és élményt ad. 
Nagyjából 2 óra alatt értünk vissza a kikötőbe, fáradtan és éhesen, de annyira feltöltődve mégis, hogy fülig ért a szánk. Szerencsénk volt, hogy nem kaptunk vonatjegyet, mert ha van jegy, akkor csak fel-, majd levonatozunk és kimaradunk ebből a hatalmas élményből. 


Én nem vagyok egy kerékpáros típus, de ezzel az úttal most mégis annyira megszerettem a tekerést (ami itt valójában szinte nem is volt), hogy valószínűleg hosszú és tartalmas kétkerekű barátságot fogunk kötni az itthon pihenő biciklimmel. :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése