kedd, november 18, 2014

11. Intersport Balaton Maraton

Minden a nagyváradi félmaraton után kezdődött, amikor is Marik Balázs miután gratulált az eredményemhez megkérdezte, hogy nem szeretnék-e végre elkezdeni normálisan edzeni. (Persze ő nem így foglalkozott, de ez volt a lényeg.) Szerettem volna, így meg is kezdtük a közös munkát. Minden hétfőn megkaptam a kis heti edzéstervem, hogy mikor, mennyit, merre, hol, miért, milyen pulzusom és minden színű sapkában fussak. Az első két hétben sokszor megkérdeztem magamtól, hogy kell-e ez nekem. Sok félmaraton lefutása után is borzalmas állapotban voltam és képtelen voltam teljesíteni a edzéstervemben foglaltakat. Többször haza szerettem volna fordulni edzés közben, mert nem ment - vagy a pulzusom volt magam, vagy hányingerem lett, vagy utáltam simán az egészet. Még talán olykor Balut is, amiért nem 5 km laza, barátnőzős kocogást írt elő minden napra. De hát én szerettem volna fejlődni, én szerettem volna 2 óra alatti félmaratont futni. Azt hiszem a 1,5 hónap alatt 2 edzést hagytam ki: egyet láz miatt, egyet pedig lábfájás miatt, tehát dolgoztam rendesen. 

Még szeptember elején beneveztem az eseményre, a klasszikus távra, ami annyit jelent, hogy szombat reggel álltunk először a rajtvonalra egy 14 km-es távra, majd újra ott álltunk szombat délután, de akkor már csak 7 km-t futottunk. Vasárnap pedig vár ugyan ez, csak egyben, tehát a félmaratoni táv. Ezt futottam tavaly is és igen jó mókának tűnt. Mókának idén is jó volt, csak a móka az eredményem rovására ment. 


Szombat reggel anyukámmal indultunk a rajt felé. Hűvös volt, de nagyon szép, olyan igazi futóidő. Rajt előtt odacsapódtam a 'Süssön rád' csapathoz, akik a mezőnynek viszonylag az elején álltak, így rajt után eléggé elvitt a tömeg lendülete. 5'30" és 5'40" közötti ezrekkel sikerült mosolyogva, beszélgetve lefutni a 14 km-es távot. Nem igazán hittem a szememnek, amikor láttam, hogy 5'36" lett az átlagom. Az, hogy ÉN, az ÉN lábaimmal, az Én tüdőmmel ilyet futottam egészen hihetetlennek tűnt, de talán tűnik még mindig. A pulzuspántomat ugyan útközben "elhagytam", ezért arról nincsen pontos infóm, de közel sem a határomon futottam, mert akkor nem tudtam volna beszélgetni és mosolyogni - azt hiszem. 

A pihenés elmaradt, mert gyorsan haza kellett mennem átöltözni, hogy meg tudjak mártózni a többiekkel a 10 fokos Balatonban, hogy erősítsem az őrült férfiak mellett a hölgyek táborát. :) Zsibbadásig fájdítottam a lábam a jeges vízben, de még talán jól is esett. :) Majd hazatekerés és egy óra csendes pihenő a szőnyegen feküdbe, betakarózva. Készültem a délutáni etapra. 


Délután találkoztam Baluval a rajtnál, közös kép a csapattagokkal. Olyan csapattagokkal, akiket még nem ismertem, ami nem csoda, hiszen senkit sem ismerek. Fantasztikus lányok, hihetetlen teljesítménnyel. :) 
16:00-kor újra a rajtvonalon álltam. Kicsit nyűgnek éreztem ezt már. Kicsit fáztam, kicsit fáradt voltam, de szépen, nyugodtan, nem sietve lefutottam ezt a távot is. Balu ott volt a végén is, aminek nagyon örültem ismét. Szinte semmi emlékképem nincsen erről a 7 km-ről, azon kívül, hogy Sojka és Johny a parton szurkolt, aminek nagyon megörültem. 5'51"-es ezrekkel, ami lassulás a délelőtthöz képest, de nem terveztem jobbat futni annál. :) 

Előtte, közben és utána...

Estére elfáradtam, így a buli is kimaradt a tánccal együtt. Odamentünk Sojkával, tiszteletünket tettük, de inkább a hazamenetel és alvás mellé tettük le a voksunkat. Aztán kiderült, hogy szomszédok vagyunk, így együtt mentünk haza. Pihenő, evés, alvás, izgulás - a buli helyett. 

Vasárnap reggel esőmentes napra ébredtem, ami ki is tartott addig, amíg nem indultam el a boltba. 7:15. Esőcseppek a szélvédőn. Csodás nap. Tehát ma sapkában futunk - konstatáltam. 

Folyamatosan esett, folyamatosan. 
A rajtig esernyő alatt, kabátban, kapucnival a fejünkön baktattunk anyukámmal. A fiúk otthon maradtak - bizonyára cukorból vannak. :) 
Mindenki hangulatát vesztette az eső miatt. Mindenki hezitál, hogy levegye-e futáshoz az esőkabátot vagy sem. Hogy maradjon-e a sapka vagy sem. Én levettem az esőkabátom és az előre eltervezett szettben futottam, de csakis a színösszeállítás miatt. :) 

5 perc a rajtig. Kimerészkedtem az esőre. Fáztam. Shit. 
Szakaszos rajt, a harmadikban elrajtoltam én is. Végre. Semmi ismerős körülöttem. Olykor elfutottam egy-egy ismerős mellett, de többnyire ugyan azokkal az idegen arcokkal haladtam együtt. Azt vettem észre, hogy együtt küzdöttünk az elemekkel és figyeltük egymást, hogy ne maradjunk le a másiktól. haladtunk is szépen. Hallgattam a kis zenéimet fél füllel, közben pedig figyeltem, hogy mások beszélgetnek ennél a tempónál. Irigy voltam, mert én tuti nem tudtam volna beszélgetni. Folyamatosan járt a szájuk.
Vidám, jól eső futás volt. Mosolyogtam, egészen a 18. km-ig, amikor is elfogyott az energiám. Innentől minden 3. lépésnél az jutott eszembe, hogy vajon a befutócsomag mellé adnak-e majd almát a kezembe és vajon lesz-e nutella illatú műzli szelet a zacskóban, valamint víz lesz-e vagy megint málnás Xixo. Szinte folyamatosan az órám néztem és számoltam. Nem lesz meg a terv, de tudok még gyorsulni. Suhanok. Majd ránézek az órámra, hogy a hihetetlen suhanásom 10 mp-el lassabb km-enként, mint a gyorsulásom előtti. Tehát nem gyorsultam. Csalódott voltam. A házunk előtt (19. km) gondoltam kiállok és hazamegyek, semmi értelme befejezni. De akkor meg ott volt már megint Ista, aki elkezdte nekem mesélni, hogy mi volt a tegnapi vacsoramenü. Nem tudtam reagálni. A sírás határán voltam. Szerinte gyilkos tekinteteket szórtam felé. Szerintem rá sem néztem. :) 

21 km-es tábla. Nagyobbakat lépek, gyorsítok, legyen már vége. Beértem. A kordonra borultam és sírtam. Apa ért oda először hozzám, aki adott egy puszit és a büszkeségtől könnyes szemmel vigasztalt, hogy jó volt ez. Majd odaért anyuci is. Ugyan ez. 

Szlaukó Gábor a pálya szélén. Gratulált - gondolom, mert nem emlékszem csupán arra, hogy megettem a ropijának a felét. :)
Alma, ropi, nutella illatú müzli, xixo citromos víz. Mindent megettem, megittam. Fájt a gyomrom tőle. Vagy fél órát nyújtottam, annyira ki voltak a lábaim. Majd átvettem az érmem, aminek egy cseppet sem örültem. Nagyon furcsa élmény volt ez is. 


Sokan kérdezték, hogy hogy sikerült, amire csak annyit válaszoltam, hogy szenvedősen és szarul. Pedig ez nem is igaz. Új PB. Több, mint 2 percet javítottam a nagyváradi időmhöz képest, tehát maximálisan veregetnem kéne a vállam. Az egy évvel korábbi eredményemhez képest, amit ugyan ezen a versenyen sikerült elérnem pedig közel 21 percet javítottam. (...van 10 perc időbüntetésem, de még nem tudom, hogy miért...)


Amikor megláttam a félmaratoni befutóképem, akkor rájöttem, hogy az az elégedett mosoly, ami az arcomon van többet mond, mint az utána ejtett könnyek. Ahogy sétáltam haza - egyedül, mert anyáék előttem voltak kb. 500 m-el néztem azokat, akik már 3 órája futottak vagy kullogtak a pályán a zárókerékpárosok előtt. Mindenkire mosolyogtam, miközben könnyes volt a szemem. Utáltam a teljesítményem, de kalapot emeltem előttük, amiért még mindig csinálják és mosolyognak közben és megköszönik a szurkolásom. Majd jött egy ismerős. Egy 'csapattárs', akivel visszafordultam és befutottam vele a célba. Nagyon jó érzés volt.

A három beérkezésem...

Nem lett meg a célidő, de a motivációm megmaradt, így megyek tovább előre és legközelebb mér 1-essel fog kezdődni a félmaratoni időm. Talán a Maratonman Tavaszi futamon?

Köszönöm mindenkinek a szurkolást, akár a pályáról, akár a pálya széléről, akár a facebookon. Köszönöm külön Boginak, Katanak és Zazinak a kedves szavakat, amik nagyon sokat jelentettek és persze a fiúknak is: Balunak, Robinak, Lalának, Gábornak, Robinak... hjajj, de sokan vagytok! MINDENKINEK! Istanak, hogy a gyilkos tekinteteim után is szóba áll még velem. :)

Balunak, hogy adta az instrukciókat és bízott abban, hogy képes vagyok erre, ráadásul olyat írt tegnap, hogy elsírtam magam tőle. :) A munka folytatódik Vele!

Kiemelten végül pedig Edinának és Mollynak a sok sok közös edzést!


Csíny letudva!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése