vasárnap, július 13, 2014

E.ON Délibáb Félmaraton

Van az úgy, hogy fantasztikus sporteseményeken van túl az ember(lánya), de nem ragad tollat klaviatúrát, hogy leírja lepötyögje azt. Történt ugyanis, hogy nagyon nem voltam mostanság jó formában, bár most sem vagyok, de ez a tegnapi futkosás megér egy bejegyzést. 

Már hetek óta hezitáltam, hogy menjek-e futni a hortobágyi porba és melegbe vagy sem. Sokkal inkább a vagy sem volt a nyerő, de aztán tegnap reggel mégis csak úgy döntöttem, hogy futni akarok. Nem volt bárható sem hőség verőfényes napsütéssel, sem por, de legalább - az utóbbi napok esőzései miatt - hatalmas sárra lehetett számítani. Tehát futócipőt húztam!

A helyszínre elég korán érkeztünk, ahol mindenhol térdig ért a sár. Térdig. Ez sokkal magasabb, mint amire számítottam. Amikor is megláttam a célba érkező kerékpárosokat a letört sárvédőikkel a hónuk alatt bebiciklizni a célba. Na, akkor már tudtam, hogy ez nem lesz egy tiszta futás.

A rajtban már olyan iszapos-sáros sáv lett taposva, hogy nem lehetett futni rajta pofára esés nélkül, így a rajt olyan volt, mintha tojásokon lépkednénk: a megfontoltan lépő futók rajtja. 

Aszfalton kezdtünk, majd kimentünk az iszapba. Az első 5 km-em azzal telt, hogy kerülgettem a mély pocsolyákat, hogy azért mégse ázzon szana szét a cipellőm, amikor is összefutottam Hunorral és Dáviddal, akik a Láss Sportegyesület színeiben futottak. Megbeszéltük, hogyha túl sokat kerülgetünk, akkor hosszabb lesz a táv és elég koszosak sem leszünk, így innentől az egyenes vonalon haladást választottuk többnyire és minden sáron, vízen, tavon, iszapon keresztülvágtunk. Így történt, hogy még a hajamra is került a sárból. 

Szuper társaságnak bizonyultak, így végig együtt haladtunk, nevetve, beszélgetve, segítve egymást, mert elég bokatörő mutatványokat hajtottunk olykor végre. Majd mi így hárman összeszedtünk még három fiút és egy lányt, így már nyolcan mentünk keresztül mindenen. Voltak szakaszok, ahol egyszerűen nem tudtunk menni, mert annyira csúsztak a buckák, hogy folyamatosan pofára akartunk esni (persze a hasunkat fogva röhögtünk - volna - egymáson, ha nem kellettek volna a karjaink az egyensúlyozáshoz). 

"Amit nem isztok meg azzal fellocsoljuk még a pályát!" - hangzott el az első, legcsúszósabb frissítőponton. :)


2:28 percre volt szükség, hogy megtegyük a 21,1 km-t. Ami elég lassú volt, de legalább biztonságos, így is kétszer elég fájdalmasan kibicsaklott a bokám. Viszont nem fáradtam el annyira, valószínűleg azért, mert nagyon alacsony pulzussal futottam az alacsony tempó miatt. Mára a jobb combom izmai fájnak egy kicsit, amit annak tudok be, hogy azzal próbálok magyarázni, hogy a bal bokámat próbáltam óvni, így jobban terheltem a jobbikomat...

A végén persze Péter Attila biztatására a LÁSS-os fiúk úgy döntöttek, hogy én nem vagyok elég sáros, így belefektettek a sárba engem is. Ezúton is köszönöm a drága szpíker! úrnak... :)

Ezzel a futással meg lett a Félmaraton Mániás érmem is, így ezennel szakítok (egy időre legalábbis) a BSI-s rendezvényekkel és kisebb, vidéke versenyek után nézek és elkezdem magam komolyabban venni. :)

Fenékig!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése