péntek, január 18, 2013

Idő = bejegyzés

Idő = bejegyzés

Tehát, míg nem volt időm, nem volt bejegyzés sem, amin remélem, hogy most majd sikerül változtatnom, mert - elvileg - már több idővel rendelkezem. Ha csak azt az időt számolom és szánom posztolásra, amit egy nagy autózok otthon, akkor máris nagyon sok karakter fog ide kerülni. Reményeim szerint pótlom a sok elmaradt történés bejegyzéseit, mert sok esemény volt decemberben. :) 

Tisztában vagyok vele, hogy irigylésre méltó életet élek (kaptam is kedves beszólásokat, kevésbé kedves emberektől). Miért is? Vegyük sorra és kezdjük a legfontosabbal. Van szerelmem. Melyből adódóan boldog vagyok. Van munkahelyem, munkám, amit szeretek és szenvedéllyel tudok csinálni. Fontos, hogy bizonyítani tudjak, hogy jól érezzem magam én is, a munkatársaim is és a betegek is. Van hol laknom.
Ezt persze lehetne csűrni-csavarni, ragozni, de nem érdemes. Mert amim nincsen az az idő. Bár biztosan lehetne, de amikor már van, akkor annyira fáradt vagyok, hogy szinte nincs. Nem tudom, hogy hogyan csinálják azok a nők, akik műkörmöshöz járnak, fodrászhoz, fittnessterembe, csacsogni a barátnőkkel, wellnesselni délutánonként, kávézgatni. Nekem munka után azon jár az agyam, hogy vacsora főzés közben hogy fogom a fizetési papírokat aláírni és lebélyegzőzni a konyhapulton, miközben darálom a mandulát, hogy mire a vendégek megérkeznek már minden készen álljon és ne éjszaka kelljen majd a nevemet karistolnom az indigós papírra ásítozás közben. Mert akkor - ásítozás közben - már hírlevelet szerkesztek vagy épp átadás-átvételi jegyzőkönyveket töltök ki tucatjával. Hol rontom el, hogy nincsen időm?
Sokszor eszembe jut egy nagyon kedves ismerősöm feleségének a szavai, miszerint ő nem akar "szupernő" és mintafeleség- és anya lenni. Ő nem takarít, hanem szól a takarítónőnek. Ő nem főz, hanem rendel kaját, ezáltal nem hív vendéget, hanem meghív étterembe. Többnyire, mert voltunk már náluk és szuper ebédet készített. Ő neveli a gyereket, de nem kényezteti. Ő dolgozik napi 8-10 órákat, ő szereti a családot, ő elvégzi a hétköznapi dolgokat, de semmi többet, hogy este tudjon játszani a gyerekkel és meg tudja nézni a kedvenc filmjeit összebújva a férjével. Pedig siethetne haza a munkából, majd bevásárlás után összeszedhetné a gyereket és főzhetne vacsorát, hogy mire a férj hazaér, már a lépcsőházba érződjék a frissen sült vacsora illata, majd mire betoppannak a vendégek már ne legyen a lakásban ételszag, hogy a ruhájuk ne igya azt be és vacsora után hosszasan mosogatva, lehetne tervezni a következő napi vacsorát, majd a gyereket ágyba rakni, rendet rakni és éjféli híradó hallgatása közben kivasalni a még reggel a ruhaszárítóról leszedett ruhákat. Valószínűleg ez lennék én, ha lenne munkám, gyerekem és férjem. :)
Mindez engem persze nem zavar. Imádom ezt a sztahanov életmódot, amikor a szívemcsücske éjjel már alszik, míg én vasalom a pólóit (amit nem vár el, magánszorgalom). 
Az viszont zavar, hogy ezt más nem érti. De soha nem is fogja senki érteni, hogy engem miért elégít ki jobban egy jó frissen sült kenyér reggelire, amit mire a párom felébred kiszedek a sütőből, mint egy mozizás a csajokkal. 
Nem vagyunk egyformák. Azért sem, mert másnak van ideje, nekem pedig nincsen. :)

2 megjegyzés:

  1. Ha neked így jó, miért fontos az, hogy mások megértik e, vagy sem? Ha téged ez az életvitel elégít ki (a saját magad örömére), akkor egy cseppet sem kellene másokkal foglalkozni.
    Hasonlóan éltem az életemet, de nekem egyre fárasztóbb volt és nem igazán élveztem a fejemre halmozódó tennivalókat. Majd rábukkantam egy könyvre, ami sok mindent átformált bennem:
    Michael Leboeuf: "Az önszervezés iskolája"
    Sok gyakorlati tippje van, amit be lehet illeszteni a hétköznapokba, és azóta teljesen más minden körülöttem.

    VálaszTörlés
  2. Én rettentő boldog vagyok így. :)

    Amúgy az érdekesség, hogy pár napja nem vagyok a párommal, mert el kellett utazni. Olyanok a napjaim, hogy nincsen miért és kiért felkelnem. Furcsa. :)

    VálaszTörlés