vasárnap, augusztus 12, 2012

Otthon a világ végén - Michael Cunningham

Hetek óta csak pakolom a könyveket, cserélgetem, majd visszacsúsztatom az ABC szerinti helyére a könyvespolcomon, mert nem köt le az olvasása. Így jártam Margaux Fragoso - Csak, ha Te is akarod könyvével, amely már hetek óta az éjjeliszekrényemen pihen, majd E.L. James - A szürke ötven árnyalatával, amit hordozok magammal mindenhova, de nem haladok vele. 
Tehát olvasatlan könyv, nagyreményű könyvet követ, majd folytatja a karrierjét olvasatlanként. Izgalmasabb napokat élek, mint ezek a könyvek, így nem elégítenek ki (Manci... azt hiszem holnap elkezdem olvasni a Boldogság c. könyvet...).

Aztán rábukkantam az Otthon a világ végén című könyvre, amit nem tudtam beszerezni könyvesboltba, de egy nagyon kedves volt osztálytársam - Viki, postai úton kölcsönadta. Amit én el is kezdtem olvasni. Amikor olvastam Jodi Picoult - Gyere haza című könyvét, akkor elhatároztam, hogy több meleg témában íródott könyvet fogok forgatni a jövőben. Abban a könyvben korábban nem csalódtam, ebben sajnos kellett, bár senki által nem olvastam korábban róla rosszat, mégis úgy érzem, hogy kicsavarja az egészet és elrettenti a más világtól az embereket. 

A regény oldalain a négy szereplő gondolatai jelennek meg, a saját szemszögükből, amit én már alapvetően nagyon nagyon szeretek (azt hiszem Jodi Picoult könyveiben szerettem meg ez a formát). A történet - számomra - nehézkesen indult, mert elképzelni sem tudtam, hogy mi fog kikerekedni belőle. Aztán megismertem egy nagyon kedves és elveszett fiút, Jonathant. Majd az ő barátját Bobbyt. Akiknek nem voltak barátaik, barátnőik, így egymás barátai lettek 13 évesen. Sülve-főve. Felfedezték egymás testét, lelkét. Mindezt felfedezte magának Jonathan anyja, aki együtt táncolt a fiúkkal a gyerekszobában, miközben füvet szívtak és énekeltek, majd mindennek ellenére a kedvenc szereplőmmé vált egy aprócska bekezdés alatt...

"Nem volt igazán meglepetés. Legalábbis Jonathan. Tudhattam volna. De soha nem gondolkoztam el ezen. A fiam nem fog megnősülni - mindössze ezt gondoltam. - Az én fiam finomabb a többinél, gyöngédebb, komolyabbak az érzései. - Az erényének éreztem mindezt. Tudtam, hogy hiányzik belőle a fiúk szokásos gonoszsága és erőszakossága." Alice

Aztán, ahogy az egy regényben lenni szokott, ami amerikai diákokról szól: jöttek az egyetemi évek és eltűntek az addigi megszokott hétköznapok. Jonathan New Yorkban tanult tovább. Ahol megismerte a negyedik főszereplőt: Clare-t. 

"Félig szeretők voltunk. A szerelem fényes, felső birodalmába tartoztunk, ahol az ember örömét leli a másik másságában, tisztelettel tekint a különbözőségére. Mivel a szó fizikai értelmében nem voltunk szeretők, nem volt szükségünk pitiáner veszekedésekre. Clare meg én elmondtuk egymásnak legféltettebb titkainkat, bevallottuk legostobább félelmeinket. Vacsorázni és vásárolni jártunk együtt, közösen becsültük fel az utcán látott férfiakat." Jonathan

Persze a történetbe vissza kellett lépnie az "elhagyott" gyerekszerelemnek. 
Clare-t nem tudtam megkedvelni annak ellenére sem, hogy a két fiú, akiket nagyon szerettem az egész történet folyamán oda volt érte. Clare hisztis, kihasználós, anti-nő. Az én szememben. De ő valószínűleg pont ezért kedvelte meg őt ez a két férfi. 
Persze - mint minden szerelmi történetben - jött a gyerek kérdés és mivel adott volt egy nő, így a kérdés is megoldott lehetett volna, de Clare mindezt máshogy tervezte. Kihasználósan, a fogamzásgátlót titokban abbahagyva. Utálom az ilyet, de nagy volt az öröm mindenki részéről, de ilyenkor már annyira utáltam Claret,  mint szereplőt, hogy le akartam rakni a könyvet. Ma már úgy gondolom, hogy meg is kellett volna tennem, mert innentől már csak romlott a könyv és nem tudom sehogy beleilleszteni ezt a való életbe.

"Tizenkét éves korom óta foglalkoztat a gondolat, hogy egyszer gyerekem legyen. De csak miután jóval elmúltam harminc, kezdtem komolyan gondolkodni róla. Jonathannal sokat tréfálkoztunk arról, hogy szülők leszünk - ily módon flörtöltünk egymással. Mindig tervezgettünk valamit, így szabadulván meg a néha felhalmozódó érzelmi feszültségtől. Különös, hogy két ember szerelmes legyen egymásba a szex ígérete nélkül. Azon kapod magad, hogy utazásokat meg pénzteremtő vállalkozásokat tervezgetsz, tépelődsz, hogy milyen színűre fesd majd a soha meg nem épülő közös házat, és azon vitatkozol, milyen nevet adj a soha meg nem foganó gyerekednek."

Jött az AIDS, a gyerek "elrablása", a veszekedés, a csalódás, a szakítás. Mindebből az első miatt haragszom az íróra. Ez az elfuserált AIDS sztori nagyon nem illik a történetbe. Persze, így legalább tragikus és romantikus véget ért a történet, mindannak ellenére, hogy nem a főhőseinket vesztjük el ily módon. 
Összességében vannak gondolatok, bekezdések, amiket ajánlanék elolvasni, de a könyv nem egy ajánlható mű az én ízlésem és érzelmeim alapján. Mégis szerettem. Ilyen bonyolult az élet. :)

Most pedig kiderítem, hogy miért olyan népszerű és sikeres A szürke ötven árnyalata. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése