csütörtök, november 24, 2016

Készülj 5 hónapot egy versenyre, majd maradj le a rajtról! Hogy mi?!

Félmaratoni felkészülésemről egy szó ugyan nem sok, de annyi sem esett a postolt képeimen kívül. A futós írásaim lendülete (és ihlete) tavaly novemberben a Pilisben maradt az ép bokámmal együtt (http://pettycicuk.blogspot.com.es/…/8-intersport-turanap-es…). Ami ugyan azóta sem tökéletes, mert instabil maradt egy kicsit, de “gyógyultnak” nyilvánítottam és azóta több, mint 1700 km-t futottam már mindenféle panasz nélkül (2 hónapig rögzítőben, de régóta már nélküle). 
Az #Ultrabalaton-ig saját gondolataim szerint futottam, leginkább csupán a km gyűjtésre fektetve a hangsúlyt - máshova nem tudtam, mert nagyjából egyáltalán nem értek a futáshoz -, ami jól jött a versenyen, mert sok sok futott km volt a lábamban és kevésbé fáradtam. Az #ub-n összefutottam az #ENSPORT sátornál Fannival, aki az mellett, hogy megdícsért a sok sok futásom miatt, beleültette a fülembe, hogy jó lenne csinálni egy friss teljesítménydiagnosztikát is a laborban, amit meg is ejtettünk miután sikeresen regenerálódtam az Ultrabalaton után. 
Kiderült, hogy az előzőhöz képest (egy évvel korábban csináltuk) valamicskét fejlődtem, ami ugyan jobb is lehetett volna, de annyira keveset futottam 2015-ben, hogy nagy csodát nem várhattunk (ugye először a fejfájásom, majd a bokám húzta keresztül a számításaim). 
A diagnosztika végeztével Fanni az edzőm lett és azóta követem az utasításait, javaslatait (remélem megfelelően). 
Én ugye elég lassú futó vagyok, szeretek a komfortzónámon belül kocorászni, így az első feladata az volt, hogy innen ki akarjak/tudjak/merjek lépni (csak ilyenkor nem vagyok csini futás közben - ugye Brigi?). A célunk az lett, hogy végre a félmaratoni időm 2 órán belül legyen.
Célversenyt is tűztünk ki: 2016. november 5. Las Palmas de Gran Canaria NightRun.
Magamhoz képest szorgalmasan készültem és alig alig hagytam ki edzést. Ha kihagytam is volt rá indokom, hogy miért nem húztam aznap futócipőt. Nehézséget az jelentett azzal, hogy edzésterv jött az életembe sokat kellett egyedül futnom és hiányoltam magam mellől a lányokat. Velük ugyan annyit futottam persze, de bejöttek a “magányos” futások is. 
A félmaratonra ketten neveztünk: Bettina és én. Készen álltunk. Éreztem, hogy én ezt most tényleg meg fogom tudni csinálni végig mosolyogva, felkészülten… már megterveztem a nyálas köszönőlevelet, amit Fanninak fogok írni, hogy segített nekem ebben az egészben és mennyire boldog vagyok ettől! 
Rajt: 20:30.
Odaértünk időben, hogy még mindenre legyen idő, de gyanusan kevés futó volt a helyszínen. 30 perc rohangálás és kérdeződködés után (nem volt egyszerű, mert egyik szervező sem beszélt angolul, akikbe belebotlottunk) kiderült, hogy 19:15-kor elrajtolt az egész mezőny. Amiről ők küldtek e-mailt (persze nem kaptuk meg pont ezt az egyet, csak az összes többit) és október 11-én kipostolták a változást a facebookon is. Pechünk volt, mert pont nem láttuk. De az, hogy előző nap, amikor átvettük a rajtcsomagot, akkor így megemlítsék ezt nekünk arra eszük nem volt... vagy, hogy a weblapjuk nyitóoldalán NAGY betűkkel kiírják, hogy “VÁLTOZÁS”. 
Tehát ott álltunk a célzónában az egyik főszervezővel és a sírás kerülgetett.
“-Honnan jöttetek?"
“-Magyarországról."
“-Hát, sajnálom, gyertek vissza jövőre.” - mondta cinikusan Mr.Szervezővagyokésbeszélekangolul.
“-Anyád!” - gondoltuk mi.
Mas is maradt le a rajtról, nem mi voltunk az egyetlenek, ami nem megnyugtat, de legalább nem érzem magamat annyira nyomorultul hibásnak. (…és “szereztünk” nem túl legális úton 4 db érmet, úgyhogy majd lefutjuk otthon a távot a lányokkal és megvuduzzuk utána az érmüket. :D)
Szóval így történt, hogy felkészültségem ellenére nem tudtam esélyt adni magamnak egy jó félmaraton lefutására. Nagyon csalódottan ültünk hazafele az autóban, nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk az egészen. Másnapra viszont már csak nevettünk és könnyen elengedtük ezt az egészet… a munka pedig Fannival folytatódik, valamint vár rám egy újabb teljesítménydiagnosztika, hogy lássuk hova fejlődtem az elmúlt fél évben! 



vasárnap, november 08, 2015

8. Intersport túranap és terepfutás

Két éve ezen az eseményen voltam először terepen futni itthon. Túrázni indultunk, de aztán Sarlós Gyula barátommal, hátrahagyva a lányokat - úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk milyen futva ez a terep. Nagyon megtetszett akkor, de tavaly a Bakony félmaraton mellett döntöttem, így ez kimaradt, majd idén már  nevezés megnyitása után nem sokkal megálmodtuk, hogy bizony idén újra megpróbáljuk ezt teljesíteni. 
Mivel két éve a célba érkezés után nagyon bántuk, hogy csak a középtávon mentünk, így idén a hosszútávra adtuk le a nevezésünk és vágtunk bele a lány triónkkal: Jula, Bettina és én.
Nem voltak nagy terveink, csupán végigmenni beszélgetni, kocogni, pulzust a lehetőségekhez képest alacsonyan tartani, vidámnak lenni.

Nem akarok írni arról, hogy milyen volt elején a libasorban lépcsőzés, mert tudtam, hogy ilyen lesz és nézzük a jó oldalát: nem tudtuk elfutni az elejét.


Én végig kiválóan éreztem magam izomzatilag és tüdőileg is, Betti kevésbé élvezte, de szépen végigjött és együtt maradtunk végig hárman. Nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, lányok csokiztak, én gyümölcspürét eszegettem.

16. km-nél jött a "meglepetés" egy lejtőn, amikor is kiment a bokám. Épp előztem egy gyerekeit sétáltató apukát, amikor ráléptem egy falevelek alatt aljasan lapuló kőre. Nem tudom ki emlékszik, hogy a Babie baba bokája lazán hajlott jobbra és balra (lehetett a bokáján nyílt törést csinálni, ha sokat hajtogattuk - lehet, hogy már akkor is egészségügyisnek készültem?). Pont így éreztem a bokám, mintha gumiból lenne olyan hirtelen és könnyen hajlott el oldalra. Léptem volna még egyet-kettőt, de nem tudtam ráterhelni, így leroskadtam egy kicsit a földre. A kisfiú (5 év körül lehetett) egyből kérdezte, hogy mi a baj. Olyan kis kedves volt. :) Felálltam, megmozgattam a lábam, fáj, de úgy éreztem menni fog ez. Megvártam Bettit és együtt baktattuk tovább. Futottam. Nem éreztem fájdalmat, csak ha egyenletlen volt a talaj, mert akkor bicsaklott oldalra. Nem állhattam meg - előttem volt még 12 km.

Beérkezésünk majdnem 5 óra lett, ami siralmas lenne, ha versenyezni mentünk vona. Amit mozgásban voltunk azb 3 óra 49 perc - a maradék a fotózás és egymás bevárása volt. :)


A célban ücsörögve éreztem, hogy nagyon nem kerek valami a bokámmal, de nem akartam levenni a zoknim és megnézni, hogy mi van, mert elmegy a kedvem még a haavezetéstől is ez esetben. Amikor hazaértem, akkor már egy kicsitt dagadt volt, aztán mára erre ébredtem, de azóta szerintem még dagadtabb lett. Jegelem. Kenegetem.


Holnap elmegyek dokihoz, ha addig nem változik és szerd táján döntök arról, hogy hétvégén futok-e a Balaton Maratonon. :(

A rendezvény ettől függetlenül nagyszerű volt. Az ellenőrző- és frissítőpontokon nagyon kedves volt mindenki, ami felvidítja a fáradt vándorokat. Gyertek jövőre Ti is! :)

szombat, október 31, 2015

Forró jóga, ahol igazán meleg a helyzet

...ahol már az első légzőgyakorlatoknál éreztem, hogy a vádlimon elindult egy izzadtságcsepp...

Berni nagyjából 100x 4 éve kisebb nagyobb kihagyásokkal csábít engem jógázni. Van, hogy havonta kérdezte, hogy nem akarom-e, de aztán havonta és végül leszokott róla, mert úgysem megyek. "Nem az én műfajom". Persze kapásból tudok sorolni egy csomó indokot, hogy miért nem mentem, ugyanis meg voltam róla győződve, hogy ez unalmas és majd biztosan mindenki flamingó módra kecsesen és szépen csinálja a gyakorlatokat, míg én dőlök borulok. Ráadásul meditáció - mi ez a hülyeség? És én lélegezni is tudok! Legalábbis az elmúlt 27 évben nem volt vele problémám csak az 5:30-as km-ek futása közben, de az átmeneti. Tehát én ehhez nem vagyok elég elvont sem. Időm sincsen. Kedvem sem. Ott meleg is van, főleg, ha a felfőtött termesre megyünk. És cipő nélkül sportolni? Ezért veszem azt a sok szuper edzőcipőt? Na ne. Ezek mellett olyan sok rosszat hallottam különböző jógastúdiókról, hogyha lett volna kedvem akkor is elmegy, mert meséltek koszról, bűzről, idióta oktatóról, önjelölt öktatókról, pénzlehúzásról, stb. De Budapest nagy város, így sok stúdió van, tehát lehet válogatni!

Aztán múlthéten írtam Berninek, hogy "nem akarunk-e jógázni"? :)

Oka ennek nem az, hogy átszellemültem, hanem egyszerűen sok futótárs ajánlotta alternatívának a futás mellé, mert erőssé tesz, javít az állóképességen, formál, kifáraszt. Az utóbbi időben küzdök ezzel a fejfájással, amivel kapcsolatosan már mindent kipróbáltam - a héten voltam manuálterapeutánál is, ahol számomra kiderült, hogy ez az egész tavaly december óta tartó fejfájásom nem belül fáj a fejemben, hanem a nyakizmaim okozzák. Szeritem. Ugyanis a gyógytornász lány meg tudott nyomni egy pontot kezelés közben a nyakamon, amire előjött a fejfájásom: pont ott, pont úgy, ahogy egy éve fáj a fejem - bár mostanában egyre ritkábban. Állítása szerint indokolatlanul feszesek az izmaim hátul a nyakamon jobb oldalon. Balra pedig nem tudom fordítani a fejem, mert van valami ellenállás, ami szúr és fáj. Lehet, hogy ez nem így van és nyilván Kelemen Vanda jobban le tudná ezt írni és el tudná mesélni, de nekem ez is elég volt, hogy "megnyugodjak": nem akkora a baj.

Bejelentkeztünk jógára. Forró jóga. Péntek. 15:30.


Amikor odaértünk már a lépcsőházban ki volt írva, hogy "Itt vedd le a cipődet", majd feljebb mentünk és volt egy hatalmas cipellőtartó. Két kedves lány fogadott a recepción, akik egyből a kezembe nyomtak egy "első bálozó" űrlapot, amit ki kellett töltenem, majd elmesélte, hogy mi fog történni az órán, hogy mit csináljak, figyeljem a többieket. Ő nagyon sokat fog beszélni és próbáljam meg ez alapján követni az utasításokat. Mindent kétszer fogunk ismételni, így először, ha gondolom csak figyeljem meg, majd csak a második sorozatra csatlakozzak.
Labirintus szerű öltöző, sok kis kulccsal zárható szekrény, tisztaság, tucat hajszárító, tükrök. Nagyon kellemes környezet. Megfogtuk a matracunk, vizünk, majd felmentünk az emeletre. A teremben - számomra - ijesztő hőség fogadott, de mivel imádom a meleget hamar megszoktam, csak nem értettem, hogy hogy nem lesz hányingerem, ha én most itt még mozogni is fogok. Ez az inger meg is jött, de fél óra után kb. el is múlt szerencsére.

Az oktató lány végig beszélt - amivel csak az volt a baj, hogy végig azon gondolkoztam, hogy nem fog-e kiszáradni, mert ilyen melegben ennyit beszélni folyamatosan lehetetlen. :)

Nagyon sok poziciót (ászana?) csináltunk egymás után. Átmozgattuk az összes izmunk. Némelyik - miután kitaláltam, hogy melyik kezem-ujjam-lábam hova rakjam és csavarjam - igazán könnyen ment még az én szemszögemből is, de persze volt pár, aminél elborultam, mint egy krumpliszsák. Persze mindez állítólag tanulható, így ha erősödök ez által, akkor biztosan jobban fog ez menni nekem is. :) A meleg sem zavart, csak az, hogy az izzadás miatt mindenem csúszott és nehéz volt megfogni ezért a lábam, derekam, karom, de ha erősödök, akkor a törzsizmommal is rá tudok majd minderre segíteni és nem kell annyira a fogás.


Nagyon féltem attól, hogy a meleg levegő miatt majd oxigénhiányosnak fogom érezni a termet, de amikor bementünk és láttam, hogy légbefúvós a rendszer megnyugodtam ez ügyben is, mert ez forgatja a levegőt, ami így a melegsége mellett mindig friss maradt. A terem alja padlószőnyeg, ami nagyon tiszta volt és illatos, gondolom valami speciális antibakteriális anyagból készült. Csillagos ötös helyszín! :)

Nálam még hatalmas pluszt jelent(ett) az is, hogy bár én vittem magammal vizet, de van csap, ahonnan megtölthetjukn az üvegünk vízzel. Nem horror áron árulján a vizet, hanem lehetőséget adnak az utánpótlásra. Környezettudatos módon. Az edzőtermek általában csupán kihasználják az embereknek a feledékenységét és máris adják a palackozott vizet a kezükbe, aminek az utántöltésére sincsen lehetőség, mert csak meleg víz folyik a csapokból, így egy edzésre 2x0,5 litert biztosan megveszel. Itt műkdik a rendszer a víz-biznisz nélkül is. Dicséretes! :)

Nagyon tetszett! Mindenkinek ajánlom, aki szeretné kipróbálni ezt a mozgásformát! Lehet hozzánk csatlakozni bármikor, itt pedig olvashattok előtte egy kicsit a helyről: FORROJOGA.hu .
Mára már boldog bérlettulajdonos vagyok! 


Minden kedden és csütörtökön ott kezdjük majd a napunk, így már 8:00-ra frissek és üdék leszünk, mert reggel jógázni jó! Állítólag. Én meg majd kipróbálom! :)

vasárnap, október 11, 2015

Te min hatódsz meg?

Én bármin.
Pár hete kolléganőmmel - Anikóval, beszélgettünk a MagneB6-ról és arról, hogy olyan lett a kommunikációja a cégnek, hogy már szinte feledésbe is merült az, hogy a magnéziumra szüksége van az izmainknak, mert sokkal inkább már csak az idegrendszer van kiemelve a reklámokban. Bele beszélik a népbe, hogy idegbetegek, mert stresszesek. A MagneB6 fogyás az egekben, mert megtanulták, hogy a gyerekkel házifeladatot írni csak úgy lehet nyugodtan, ha szedi a MagneB6-ot, mert amúgy az a büdös kölyök felidegesíti. Hülyeség az egész. Szerintem. Arról nem is beszélve, hogy ennyi B6-vitaminra, mint amit beviszel a naponta ajánlott beszedett tablettával, sosem lesz szükséged! :) 


Én borzasztó türelmes ember vagyok bármiről is legyen szó., nem idegesítenek fel a hülyék, nem zavar, ha sorba kell állnom, ami lassan halad. Várok. Hiszen az az ember is a munkáját végzi és nem tudhatom, hogy miért halad lassan a sor. Tehát nem vagyok a Sanofi szerint idegbajos. :)

DE! Mindenen meg tudok hatódni és ez szó szerint értendő. Nézzük csak min: 

Sporteseményeken, amit a tv-ben nézek: ha nyer az általam preferált csapat, akkor azért, ha kikap akkor azért. A futóversenyeken, ha nem futok, hogy milyen jó lenne futni, ha futok, akkor azért, mert nekem szurkolnak. A versenybeszámolók olvasása közben, hogy milyen magasságokat és mélységeket élnek meg egy egy verseny közben. 
Könyveken. Sztoritól függetlenül.
Televíziós műsorokon, ha nyer a versenyző különösen (még jó, hogy alig nézek ilyet). 
Minden reggel rádiót hallgatok (Morning Show) és valami mosógépeket lehetett nyerni pár hete. Persze sírtam rajta, amikor megnyerte egy anyuka, aki kézzel mosott már egy ideje. Úgy örült, hogy nem tudtam nem könnyezve vezetni.
A menekült-téma is rendszeresen könnyeket csal a szemembe.
És sokszor az is, hogy én milyen mázlista vagyok az életemmel és a sorsommal kapcsolatosan. 
...és ezt még a végtelenségig tudnám sorolni. :) 

Szerinted ciki meghatódni?

vasárnap, október 04, 2015

Toperini Kupa

Frissítettem a bejegyzésem, mert sokaknak nem tetszett, hogy azt írtam gyenge a mezőny. Ők nem értik, hogy én mire gondolok, akkor nem tudok mit csinálni, így jobb a béka béke. :)

Tegnapi nap a Magyar Sí Szövetség és a Váci Ifjúsági Sportegyesület országúti síroller versenyt szervezett, ahol hobbi kategóriában mi is részt vehettünk görkorcsolyások. 
Nem igazán éreztem az erőt az egész heti betegeskedés után, de gondoltam mozogjunk valamit, így elmentem. Rajtszámomat már átvette a Dunaguris csapat, így én tőlük kaptam kézbe a rajtszámom: 48. 

Sok ismerős arc, főleg a DunaGuri csapatból, egy futótársam a férjével - Éva és János, gyerekestül és ott volt Andi is a Kori2000 csapatból. Volt még a rajtig egy bő óránk, így beszélgettünk, begurultuk a pályát, nevettünk, néztük a sírollereseket és megállapítottuk, hogy nekünk ez a sport nem menne, mert nem csak egymást szúrnánk le a botokkal, még jó esetben pofára is esnénk hadonászás közben. :)



13:00-kor volt a rajt és mi szépen el is foglaltuk a helyünket a rajtrácson rajtvonalnál. Krétával rajzolt RAJT/CÉL. Imádtam. :) 
Visszaszámlálás és rajt. Persze mindenki kilő, mint a golyó. Tolakodás és kapkodás. Hátul maradok, mert nem vagyok hajlandó küzdeni. Senki sem figyel senkire - volna még mit "tanulni" arról, hogy figyeljünk egymásra versenyzés közben is. Ment mindenki, min a meszes, gondoltam nem futom el az elejét, így mentem szépen magamnak. Előzni lényegében úgy sem tudtam, mert olyan elvvel mentek előttem, hogy ne lehessen kényelmesen előzni. Hát haladtam magamnak, nyugodtan, majd az emelkedő végére (500 m) kicsit csökkent a lendülete sokaknak, amit az utána következő szembe fújó szél csak tetézett. A visszafordítónál csak lestem, hogy mennyire szépen kanyarodik mindenki. Mindenki csak én nem. Lelassítottam, komótosan megfordultam és szépen hajtottam magam tovább. Körforgalom nagy ívben már könnyebb volt, de nem is gyorsultam fel annyira, mert már féltem a kanyartól, majd kis lejtő és újabb körforgalom (a 4. körnél János itt jegyezte meg a hátam mögött, hogy ideje lenne megtanulni kanyarodni :D). Nagyobb lejtő, utolsó kanyar és célegyenes. Majd még ugyan ez 5x. 2 km körönként, így összesen 12 km a 6 körön. 
A második kör emelkedőjén már megelőztem a lányokat és már csak két fiú volt előttem. 

János is és Gyuri is egészen erős és nagyon technikás görkorcsolyás, így tudtam, hogy előnyt csak az emelkedőn és a szembe szélben szerezhetek magamnak velük szemben. A 4. körben megelőztem Jánost, titokban, hogy ne legyen neki ciki, a pálya egy eldugott részén. (Ezt ő mondta). :)
Az ötödik körre viszont megjött az erőm. Tudtam, hogy tudok nyerni, mert voltak tartalékaim és az emelkedőn ezeket tudtam mozgósítani, így itt megelőztem Gyurit és egy kicsit előrébb jutottam: velem volt a szembe szél. A kanyarokban nagyon figyeltem, hogy ne sodródjak ki, ideális sebességgel haladjak, mert ő ott simán vissza tudott volna előzni, ha hibázok. De minden a gondolataim szerint alakult és a végén egy sprinttel be tudtam érni a célba mindenki előtt. 

Hatalmas előnyöm van a futás miatt, mert a kondim visz előre. Azt gondolom, hogy technikailag a mezőnyben nekem van a legtöbb fejlődni valóm, de valószínűleg én vagyok a legerősebb ezek mellett. Néha van előnye a vastag lábaknak is. Ezért első lettem.

A második és a harmadik célba érkező lány nagyon ügyesen ment. Andi is és Szilvi is nagyon ügyesen görkorcsolyáznak és szívesen cserélnék velük technikai tudást. Persze gratulálok nekik ezúton is és mindenki másnak is természetesen.

Nehéz és technikás pálya volt, nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, így most keresek valakit, aki megtanít görkorcsolyázni. :)

Tegnap óta állandóan vérzik az orrom, köhögök, tüsszögök és minden bajom van. Tanulság: ne menj betegen görkorcsolya versenyre! :)

szerda, szeptember 30, 2015

42nd BMW BERLIN MARATHON Inlineskating

Annyira hosszú ez az egész folyamat, hogy nem is tudom hol kezdjem. Hosszú évek óta nyomon követem a Berlin maraton görkorcsolyás számát. Sokkal korábban, mint a másnapi futóversenyeket, hiszen nekem a fő sportom alapvetően ez volt, majd később jött a futás, de erről már korábban írtam. Mivel nekem ez hobbi, így sosem gondoltam, hogy ott lehetne a helyem ezen az eseményen. 

Majd a sok Tour de Tisza-tónak és a facebook-os görkorcsolyás csoportoknak köszönhetően megismertem pár hasonló érdeklődésű embert, akikkel be is izgattuk egymást erre az eseményre. Mindez idén májusban volt, majd júniusban be is neveztem, amikor is kiderült, hogy egyedül maradtam ezzel. A többiek a házasság, gyerek, esküvőszervezés, futóverseny, autóvásárlás vonalon lemondta a versenyt még a nevezés előtt. De én - ekkor még - ott akartam lenni.

Aztán közeledett az esemény. Egész nyáron alig görkorcsolyáztam, alig futottam. De aztán, ahogy elmúltak a 40 °C-ok újra kezdtem az edzést, bár ez már ehhez az eseményhez mérten, mint halottnak a csók kb. :)

Kitaláltuk, hogy anyukámmal és apukámmal együtt megyünk, akik úgysem voltak még korábban Berlinben, így egy jó családi kirándulásnak is megfelelt az esemény. Csütörtökön el is indultunk. A pénteket a Berlin Vital Expo-n töltöttük, ahol jött az első ijedtségem: minden görkorcsolyáson ott lógott a BONT gyorskorcsolya. Rádöbbentem, hogy semmi keresnivalóm ezek között az emberek között nekem, aki meg sem tudnék állni egy ilyen szerzeménnyel, hogy elzakóznék az első kanyarban és hülye ötlet volt ez az egész. Aztán megnyugtattam magam azzal, hogy 5000 görkorcsolyásból csak lesz olyan, aki szerencsétlenebb, mint én és szerencsétlenebben is néz ki a fitness görkorcsolyájában, mint én. De azért vettem az egyik standon egy inline ruhát, ami szintén Rollerblade, mint a görkorcsolyám, így már tűnhettem olyannak, mint aki szintidőn belül képes majd teljesíteni a távot.
(Persze alaposan bevásároltam a Brooks standjánál is, de ez nem a post része, csak ez elterelte a figyelmem arról, hogy másnap este már akár kórházban is feküdhetek, amennyire rettegek ettől a 42 km-től, ahol tuti el fogok esni.)


Szombaton természetesen már hasmenésen volt, nem tudtam enni és kérdeztem a párom, hogy szerinte mi lenne, ha nem indulnék el? Igazából nem is tudom mit válaszolt, de benne volt, hogy "Akkor mi a f*sznak jöttünk ide?" Igaza volt, mert autóztunk vagy 1000 km-t és még ennyi volt hátra is. Közel 2000 km 42 km-ért. Micsoda agyrém.


Odamentünk már a rajt előtt a Brandenburgi kapuhoz, ahol csak pislogtam a sok sok gyönyörű görkorcsolyásra, majd felöltöztem és a rajt előtt 20 perccel otthagytam a családot a kapuk előtt és elindultam egyedül a rajtzónám felé. F zóna. 2:00-2:30-as teljesítők. Utoljára rajtoltunk, így egészen sok időt töltöttem el ott egyedül a tömegben. Mindenki csapatban, egyforma mezben, vidámat - nekem meg még a telefonom sem volt ott, hogy nyomogassak valamit izgalmamban. Begyakoroltam  németül gondolatban a párom telefonszámát (érettségi óta a "Hallo"-n kívül nem kommunikáltam németül), hogy majd el tudjam mondani a mentősöknek, de rájöttem, hogy rajta van a telefonszáma a rajtszámom hátulján, így ezzel sem terelhettem tovább a gondolataim.
15:30-kor elkezdődtek a rajtok. Mindenki tapsolt és sikított, pedig olyan messze voltunk még a rajtvonaltól, de nem akartam kimaradni, hát én is tapsoltam. Csak németül dumált a szpíker, majd visszaszámlálás következett: "fájv... fóóór...tríí...tú...ván...GÓ!". Nem tudtam ezt értelmezni.

HUN or IT? :)

A Garmin Connect szerint 15:51-kor rajtoltunk el, amit nem tudom, hogy így volt-e, mert nem néztem az órám, de akár el is hihetem neki. Nagyjából 200 m után jöttem rá, hogy kár volt bármitől is férni: míg a futók nagy része (főleg ebben az amatőr rajtzónában) nem figyel, hogy valaki előzni szeretné, valaki megkerülné, addig itt olyan nagy figyelemmel vannak egymás felé a korcsolyások, hogy elképesztő. A körforgalomat balról kerültem és amikor megláttam a velünk "szembe" sporttársakat és összeolvadtunk egy tömeggé, akkor már mosolyogtam és tudtam, hogy jó lesz ez. Majd 2,5 km-nél a mentősök épp egy fiú lábáról próbálták letépni a görkorcsolyát és az ember tiszta vér volt. Gondolat: "Velem ez úgysem történhet meg!".

5 km-nél (12:29) már tudtam, hogy rossz zónában vagyok, mert mindenkit csak előztem és engem senki sem előzött meg. Vagy benne volt még a pakliban, hogy "elgurultam az elejét", de nem éreztem így. Itt találkoztam a családommal, vidám voltam, így ebből is tudtam, hogy rendben lesz ez.

Megtanultam útközben az egyezményes jeleket, hogy mit kell mutatni a mögöttünk érkezőknek, ha rossz az út, élesen kanyarodunk vagy villamos síneken kelünk épp át.

8,5 km. Felegyenesedés. Villamos sínek.
"Nem ő volt az?" - Ezek magyarok! Női hang. Vidám. Mosolygós. BORI! Odafordultam, de már nem igazán láttam őket, csak hallottam, ahogy kiabál Sanyosz, hogy "Hajrá Cicuk" és már jóval túl voltam a kanyaron és talán már nem is láttak, de még hallottam a hangjukat. Nekem nem szoktak szurkolni, így annyira meghatódtam ezen, hogy ugyan leírni nem tudom ezt az érzést, de azért a könnyeket ki kellett törölnöm a szemeimből. Köszönöm nekik ezúton is! <3 nbsp="" p="">
10 km. Curry szag. "Az nem az a magyar lány az instagamról?" Én voltam, de nem láttam a hang forrását, bár kíváncsi lennék, hogy ki volt az. :)

Többnyire eseménytelenül teltek el a km-ek, azt az egyet leszámítva, hogy minden sarkon volt egy mentő, aki nagy munkában volt 1-2 görkorcsolyás ellátása miatt.

De én csak mentem előre.

29 km utolértem egy fiút, akivel beszélgettünk pár mondatot a "mennyi van még hátra?" témakörben. Már nagyon ki volt és nagyon várta a végét. C rajtzóna. Tehát utolértem őt, nagyon belassult. Elkezdett jönni velem, de lemaradt nagyon és a derekára panaszkodott ezek előtt. Megfigyeltem, hogy hiába vannak a legjobb ruhákban, legnagyobb kerekű görkorcsolyával a lábukon, tökéletes technikával, sokan azért nem bírják, mert semmi törzsizomzatuk. Nekem közel sem jó a technikám - sőt: siralmas, de sokuktól jobb kondiban voltam és nem fájt a hátam és a derekam, így nem volt az az érzésem egy másodpercig sem, hogy "de jó lenne, ha már vége lenne". Élveztem mindvégig. 30 km fölött az emberek látványosan lassultak, de én tartottam a tempóm továbbra is és a pálya széléről sokan kiabáltak be nekem, amikor előztem a vonatozó tömeget jobbról vagy balról. Nem értettem, hogy miért nem jönnek gyorsabban, ha már úgyis húzzák egymást. Én végig egyedül mentem, nem álltam össze senkivel talán csak pár száz méterre, amikor nem volt lehetőségem előzni épp.

40. km.
Mindjárt vége! Nem akartam, hogy vége legyen. Mentem volna még egy kört szívesen.
41. km.
Egyre több az ember a pálya szélén.
Hallom a zenét, ott a kapu, szembe süt nap, így semmit sem látok. Nagyon figyelnem kell a térkőburkolatra. Hol van a Brandenburgi kapun a lyuk? Áh. Megvan. Nem látom a pálya szélén az embereket, annyira erős a napfény. Pedig biztosan ott van valahol a család és szurkol nekem. Nézem az időt. Lehet, hogy még sincsenek itt, mert 20 perccel későbbre várunk engem. Úristen. Ez tényleg az én időm?!

1:42:11.
357. hely a nők között.
65. hely a kategóriámban.
02:25-es ezrek.
24,78 km/h átlagsebesség.


Csak mosolygok. Vége. Meg vagyok hatódva. Jön egy vidám szőke hölgy, aki kezet fog velem és kapok egy érmet. Nem akasszák senki nyakába, hiszen nem fér át rajta a nagy bukósisakos fejünk kényelmesen. Megyek a tömeggel, majd kapok a hátamra egy sárga színű fóliát, hogy ne fagyjak meg, amíg megszerzem a cuccaim. Eszek egy kis almát, iszok egy hektoliter vizet. Mindenki mosolyog és gratulál, sokan leveszik a csodakorijukat és véres alatta a lábuk, sántítanak. Előkerülnek a Betadin-ok, a kötszerek és az orvosok. 

Kifele veszem az irányt, ahol nincsen ott a családom. Lehet, hogy még mindig várják, hogy befussak, mert nem láttak. Fáztam már nagyon, így leültem az út padkára és jól bebugyoláltam magam a fóliámba. Eltelt majd' fél óra, amikor Apuci feltűnt a tömegbe. Végre!
Annyira jól éreztem magam, hogy már nem is fáztam (pedig az egész maraton alatt majd meg fagytam).


Teljesen elvarázsolt az egész. Amennyire rettegtem az egészről, ha egyedül vagyok lehet, hogy el sem indulok tényleg, hanem csak szurkolok, mint másnap a maratonon! :) 
Jövőre is biztosan ott leszek! ... addig pedig veszek órákat és megtanulok görkorcsolyázni! :)



Köszönöm mindenkinek, aki szurkolt! 

szerda, szeptember 23, 2015

Rungaroring a Hungaroringen 2.0

Nagyjából másfél éve futottam már egyszer a Hungaroringen, ami nekem nagyon nagy élmény volt akkor, aztán görkorcsolyáztam is és kerékpároztam is, de ez a futás a legjobb "buli" talán.
Véletlen fedeztem fel, hogy lesz az esemény, ugyanis épp egy szimpla Nike margitszigeti futóedzésre csekkoltam be (amire természetesen nem mentem el), amikor felfedeztem a listában ezt is és már jelentkeztem is rá! Egyedül, így csak reméltem, hogy lesznek majd ismerősök még a helyszínen.

Vasárnap gyönyörű napsütéses szakadó esőre ébredtem. Persze foghatjuk ezt arra, hogy túl korán keltem, mert már 6 óra előtt ébren voltam, hogy indulás előtt tudjak még erősíteni egyet, zuhanyozni, hajat mosni, reggelizni és időben elinduljak. 

Jó korán odaértem, átvettem a rajtcsomagot, amiben volt egy nagyon szuper színű (itt jegyezném meg, hogy véletlenül sem piros színű, ahogy azt hangoztatták az esemény méltán nagyra becsült spíkereink) póló. 


Összefutottam egy lánnyal, Ingriddel, akivel ugyan annyira nem ismertük egymást személyesen, de nagyon sok a közös ismerősünk és sok eseményen összefutottunk már, így nem voltam egyedül. Majd jöttek sorra a futóismerősök és két olyan ember is ott volt, akire igazán nem számítottam, mert két általános iskolai iskolatársamról van szó. Meglepetés és hatalmas öröm! :) 

Fotózkodás a pályán, feliratok és kockás zászló, felugrás, pózolás, nevetés, "cipősképek" tömkelege. 


Bemelegítés és gumicukor evés, majd jött a rajt, amit annyira elbeszélgettem, észre sem vettem, hogy máris indulás van! Persze elfutottam a tömeggel, de olyan jól esett, hogy nem akartam lassítani - és utolsó sem lenni. Kicseleztem a pulzusom, mert direkt otthon hagytam a pántom, hogy ne idegesítsen a szívverésem, így nem tudtam ellenőrizgetni, csak suhantam a tömeggel. Majd persze az emelkedőn belassultam, de összefutottam egy ismerősömmel, így el tudtuk egy kicsit beszélni az időt, hogy eltereljük a figyelmünk a szenvedésünkről. 
Az utolsó 1 mérföld persze lassabb lett, mint bármelyik másik része a pályának, de itt meg megálltam egy sétáló ismerőssel pár szót váltani. Nem versenyezni mentem, így hidegen hagyott a dolog. 

Ki akartam állni egy kör után, de a box utcában nem voltak "piros" pólós emberek, így nem volt lelki erőm "feladni", tehát mentem tovább. Első lejtőn visszatért minden energiám és csak száguldottam, ahol észrevettem, hogy egy instagamos "ismerőst", akivel korábban még sosem találkoztam. Jött az emelkedő és a minden energiát megadó zene: Yello - The Race. El sem hittem. Imádtam ezt a zenét! 


Majd jött Sanyosz az enegiapacsival, amiről megállapítottam, hogy nem adja, hanem elveszi az energiát, így történt, hogy a második mért mérföldemre minden maradék energiám elfogyott, de hidegen hagyott természetesen. Ekkor már a az instas ismerőssel, Olival húztuk fel egymást a dombon - ő szerinte én őt, de én csak nem akartam egyedül meghalni az utolsó kanyarban, így mondtam neki mindig, hogy "gyere, gyere, gyere" és egyszercsak átléptük a célvonalat és lehetett újra pletyizni az ismerősökkel! :) 
Nike cipőben futottam, pedig én sosem szoktam, mert fáj mindben a talpam. Biztosan nem a cipőkkel, hanem a talpammal van a baj, de gondoltam, hogy egy ilyen Nike-os eseményen mégiscsak Nike cipőt veszek fel. De nem csalódtam. Nem fájt a talpam sem és semmim sem egyáltalán. Kényelmes volt és komfortos. Azt hiszen átgondolom ezt a cipőkérdést még a jövőben. :) 
Fantasztikus esemény volt újra. Imádom a Hungaroringet! :) 
Köszönjük a fantasztikus, profi szervezést (hát ez évek meg a rutin látszott)!


Jövőre veletek, ugyanott. Remélem! :)

szombat, szeptember 19, 2015

Flåm - Myrdal

Rengeteg gyönyörű helyen jártam már, ami természetileg magával ragadott. Ezekről nem igen szoktam írni, mert tudom, hogy sokaknak ez nem tetszene, mert alapvetően irigyek és sértődékenyek vagyunk mi, magyarok. Ezeket az élményeket megtartom többnyire magamnak, dédelgetem, fotóalbumba rendezem a képeim és olykor előveszem, ha nagyon mennék el ebből az országból. Nem örökre persze, hanem ideiglenesen, mert néha nagyon hon-undorom van (gondolom ez a honvágy ellenkezője). :) 

Azért írok mégis most erről, mert ugyan sportértéke semmi ennek az egésznek, de mégis kellett hozzá egy kerékpár (és egy későn ébredés), egy bukósisak és egy kis őrület - amiből nálam bőven van.

Norvégiában nyaraltunk az idén. Nyaraltunk = fáztunk. :) 
Tudom, hogy ez nem menő, mert kevés a jégkása, a homokos tengerpart, a napernyő és a bikinis lányok, de ide csak nyáron érdemes, amennyiben az ember nem szöges cipőben szeretné járni a gleccsereket a jeget taposva. Régóta terveztük már ezt, de valahogy mindig kimaradt, így most az első szembe jövő lehetőségre lecsaptunk és becsomagoltuk a tollkabátunkat. 
Miközben itthon tombolt a 40+ °C-os hőségriadó, mi begomboltuk a kabátunk legfelső gombját is. Nem szerettem egyáltalán ezt a hideget, de ha belegondoltam, hogy itthon olyan meleg van, hogy még a táskámban lévő ásványvíz is felforr - máris értékeltem az otthoni hűs levegőt.

Norvégia gyönyörű. 

Amit eddig is tudhattunk, de nem gondoltam, hogy ennyire. Nem gondoltam, hogy felülmúlja Új-Zélandot, Skóciát és Írországot. Persze az egy főre jutó bárányok száma sokkal alacsonyabb, mint az előbb említett helyeken, de gondolom itt megfagynának a jószágok télen. :)

Hajóval mentünk. Későn ébredtünk. Későn reggeliztünk, így mire leszálltunk a hajóról már majd' 1,5 órája elhagyta a többség a hajó fedélzetét, de hát mi nem aggódtunk a programjaink miatt, hiszen csak egy retúr vonatjegyet szerettünk volna venni Flåm-ből Myrdal-ba, ami a Világ egyik legszebb panoráma vonatútja. De a pénztárban közölte a srác, hogy ugyan odafele tud nekünk jegyet adni, de visszafele elfogyott minden jegye. Hidegzuhany. Bő 20 km-re van Myrdal, kb. 1000 m magasan a tengerszint felett. DE! Visszajöhetünk kerékpárral, ami szinte csak lefele vezető út, tekerni sem igen kell, de mindent meg tudunk nézni közelebbről. Én már itthonról nézegettem ezt a lehetőséget, de tartottam tőle egy kicsit, mert a youtube-on olyan videók vannak, amik alapján bátran feltételeztem, hogy én egy szakadékban fogok kikötni. 
De hát vagy a kikötő FreeWifi-je volt a látványosság vagy a kerékpáros lehetőség, így hát foglaltunk egy kerékpárt, ami majd Myrdal-ban vár minket a vonatállomáson. 

A vonatról a kilátás fantasztikusan szép volt és végig mutogattam a mellettünk elhaladó szerpentines utakra: "Nézd azon kell majd mennünk biciklivel!"

Kilátás a vonatból. (forrás: visitflam.com)

Már ott is vártak minket előkészítve a kerékpárok. Merida. Bukósisak és térkép. Pár kedves szó, majd egy magyar "Jó utat és viszontlátásra!"  elköszönés.  



Mi pedig átvágtunk a vonatsíneken és toltuk nagyjából 2 km-t a biciklit, mert nem mertünk felülni rá. Először cikinek éreztem a beszariságom, de valójában mindenki hasonlóan ment, mint mi. A fékezés ugyanis nem sokat ért, mert apró kavicsos volt az egész út, így ahogy meghúztam a féket kiment oldalra a kerék, mintha driftelnék, így jobbnak láttuk, ha toljuk és csak reméltük, hogy a teljes 20 km-en lesznek ilyen körülmények. Viszont ez így túl lassúnak bizonyult, így mégiscsak felültem és folyamatos fékezés mellett szépen ereszkedtünk lefelé. Tudom, hogy ez vagány és menő és van ilyen sportág is, de nem nekem találták ezt (sem) ki. 



Szerencsére hamar vége lett ezeknek a legrosszabb részeknek és vidáman tudtunk tovább haladni. 
Amikor 7 km-nél jártunk megkérdeztem párom, hogy mit gondol mennyit jöttünk eddig. Rávágta kapásból, hogy 15 km-t és amikor közöltem, hogy még a felét sem, akkor egy kicsit megrémült, hogy mi lehet még hátra?
De innentől az út sokkal lazább volt, így több lehetőségünk volt nézelődni és tátva maradt a szánk: egymást érték a vízesések, patakok, a havas csúcsok. A utat elállták a kecskék, de olyannyira hozzá vannak szokva és hidegen hagyta őket a jelenlétünk, hogy az elképesztő. :) 


A legjobb rész ez az alagút volt, ahol nem volt világítás (és persze a kerékpáron sem volt) és semmit sem láttunk, csak mentünk egyenesen a fény felé, ami az alagút végét jelentette. Sikítottam ofkorsz. 

Mentünk pár km-t, majd meg kellett állnunk, hogy fotózzak, hogy megnézzek közelről egy mohát, egy virágot, átugorjak egy kis patakot, felfussak egy dombon. Magával ragadott a táj és csak azt tudtam mondogatni, hogy "Én még sosem voltam ilyen gyönyörű helyen!". Nem is visszaadható ez az egész szavakban, így aki teheti az egy egyiptomi, horvátországi vagy törökországi tengerpartos nyaralást mindenképp cseréljen el egy ilyen hűs kikapcsolódásra, mert ez az aktivitás nagyon sok örömet és élményt ad. 
Nagyjából 2 óra alatt értünk vissza a kikötőbe, fáradtan és éhesen, de annyira feltöltődve mégis, hogy fülig ért a szánk. Szerencsénk volt, hogy nem kaptunk vonatjegyet, mert ha van jegy, akkor csak fel-, majd levonatozunk és kimaradunk ebből a hatalmas élményből. 


Én nem vagyok egy kerékpáros típus, de ezzel az úttal most mégis annyira megszerettem a tekerést (ami itt valójában szinte nem is volt), hogy valószínűleg hosszú és tartalmas kétkerekű barátságot fogunk kötni az itthon pihenő biciklimmel. :)



vasárnap, szeptember 13, 2015

Wizz Air Budapest Félmaraton

Az elmúlt két évben én is ott álltam ennek az eseménynek a rajtzónájában. Két éve itt futottam az első félmaratonom még a Nike neve alatt, majd tavaly a LÁSS egyesület egyik futójával volt szerencsém végigszórakozni a 21 km-t. Az első félmaratonom emlékezetes volt, mert fogalmam sincsen a mai napig sem, hogy milyen megfontolásból sikerült beneveznem, hiszen sosem futottam előtte 5-7 km-nél többet. De végigmentem. Az, hogy csupán azért nem szálltam ki a rakparton, mert fogalmam sem volt - a budapesti tömegközlekedés ismerete híján, hogyan jutok vissza a Városligetbe az autómért. Meg milyen ciki lett volna feladni. 2 óra 24 perc körül értem célba, túléltem, sírtam, örültem és úgy maradtam. Elkezdtem edzeni, mert hatalmas élmény volt és szerettem volna még futni a jövőben is, de azt, hogy ez után a félmaraton után nem tudtam 3 napig lemenni a lépcsőn és kapaszkodás nélkül leülni a wc-re az sok volt. Tehát egy tanács, amit fogadjatok meg, mert ingyen adom: sose induljatok el úgy egy félmaratonon, hogy nem vagytok hozzá elég edzettek. 




Aztán tavaly megálmodtam, hogy nem indulok el ezen a félmaratonon, amit már a WizzAir légitársaság "támogatott". Az ok nagyon egyszerű volt: tudtam, hogy az előtte lévő szombat éjszaka nem igen fogok aludni, fáradt leszek. Aztán jött Hunor, aki megkért, hogy legyek a kísérője a félmaratoni távon. Nem tudtam nemet mondani, így történt meg, hogy életemben először gyengénlátó futót kísértem futás közben. Fájt a torkom, a fejem, szédültem, csengett a fülem és nem volt hangom, de végigmentünk. Hunor végig szórakoztatott, én meg végig küzdöttem leginkább magammal és szidtam mindenféle felmenőm, hogy miért kellett nekem egész éjszaka mulatoznom egy Tankcsapda koncerten. 


Persze idénre is neveztem, csak jött a fejfájós "betegségem", ami azóta is tart, bár talán egy kicsit már jobb, mint kezdetekkor. Futogattam, de tudom, hogy nem eleget és az egy héttel korábban megrendezett NN Family Run-on már tudtam, hogy a következő héten nem fogok rajthoz állni, hanem Sanyosz oldalán felvonulunk WizzAir színű pompom lányokként Edinával és Mancival. 


Tehát így lettem futóból szurkoló.
Amit nagyon élveztem. 
Talán jobban, mintha futottam volna. :)


Már  rajt előtt fél órával a Starbucksban ébresztettük magunkat, hogy mire elérik a futók a Széchenyi teret mi már frissek legyünk és üdék. A 7 fős szurkolói pontunk hamar összejött, így még volt egy kis időnk az aszfaltra felírni néhány nevet, akiknek szurkoltunk - persze a többieknek is, de azért az egész magyar (és nemzetközi) utónévkönyvet mégsem írhattuk fel az út közepére. 
Majd érkeztek a futók, a sok sok mosolygós ismerős arc pacsik, sikítás, buzdítás, pompom-rázás, ölelések. Egy másodpercig sem jutott az eszembe, hogy de jó lenne futni! :) Biztosan benne volt az is, hogy nem tudtam volna PB-t futni és nem volt kedvem végigvergődni egy szar rossz időért a vénasszonyok nyarát idéző hőségben, szomjazva és fejfájósan. Pont ugyan ezzel egy időben lemondtam szépen az első maratonom lefutását is, mert megvár az a 42 km akkor is, ha tavasszal vagy csak jövőre jön el az ideje, hogy rajthoz álljak miatta. Boldog vagyok, hogy el tudom engedni a versenyeket, hogy nem stresszelek rajta, hogy ott álljak hétről hétre valamilyen eseményen. 
De visszatérve a félmaratonra: megvártuk a mezőny legvégét a 12. km-nél, ahol a záróbusz előtt kb. 20 fő küzdött. Borzasztó érzés lehet, hogy energiát és időt raksz a felkészülésbe és nem megy a helyszínen, utolér a busz. Nagyon buzdítottuk ezeket az embereket, mert nekik volt igazán szüksége ránk. Majd kiálltunk a busz elé az útra, de ledudált minket. :) 

Átmentünk a Hősök terére és ott folytattuk a szurkolást, míg el nem fogyott a teljes mezőny és lebontották a kordont.

Szerintem minden futónak ki kéne próbálni, hogy milyen szurkolni, mert annyira más élményt ad ez, mintha futna az ember, hogy össze sem lehet hasonlítani. :) 

Gratulálunk minden célba érkezőnek! :)

vasárnap, szeptember 06, 2015

NN Family Run

Ma (szeptember 8.) két éve, hogy lefutottam életem első félmaratonját. Többnyire mindenféle futó előélet nélkül. Reggelente futogattam 4-8 km-eket és úgy gondoltam, hogyha attól nem halok meg, akkor menni fog a félmaraton is. Rosszul gondoltam, de boldog voltam a végén nagyon, hogy megcsináltam. Persze másnap járni sem tudtam szinte és lemenni a lépcsőn maga volt a pokol, de elmúlt és csak az öröm maradt. 

Viszont két év alatt eljutottam oda, hogy nem jutottam sehova. 
Edina barátnőm rávett, hogy mindenképp fussak vele a múlt szombaton megrendezett NN Family Run eseményen az 5 km-es távon. Nem akartam, mert nem sok kedvem volt találkozni egy halom emberrel és az edzettségem sincsen a csúcsfokán, de gondoltam 5 km az nem a világ vége és lekocogjuk, beszélgetünk, nevetgélünk és majd jó lesz.
Mások 10 és 21 km-t futhattak, 2 illetve 4 körben és mivel a második frissítőponton Sanyosz közölte, hogy vár vissza szurkolni minket, így vissza is mentünk és még 2 órán keresztül buzdítottuk a futókat. 

Nagyon jó volt az egész este összességében. :)

DE!

Izomlázas a lábam. Nem tudom, hogy az idő/táv miatt-e vagy attól, hogy még két órát ugráltunk utána szurkolás címszóval, de meglepő módon a vádlim és a csípőm érzi, hogy izmok tapadnak rá. 


Nagyon sok ismerőssel találkoztam, sokuknak igazán örültem és nagyon sok ismeretlen is odajött hozzám, hogy olvasta korábban a blogom, de eltűntem és jó lenne, ha visszatérnék, mert motiváló voltam számukra és szerettek olvasni. Nem ígérem, hogy így lesz, de talán több bejegyzés születik majd, ha végre visszatérek a futópályára igazán. 

A futottak még kategória résztvevői. 

Ez az 5 km további teljesen alkalmas volt arra, hogy megvilágosodnak WizzAir ügyben, így már át is adtam egy fiatalembernek a nevezésem, mert nem hiányzik 21 km-nyi szenvedés most. Helyette a szurkolást választom/választjuk és talán majd lesz egy olyan futóverseny, amire végre megfelelően fel is készülök/készülünk! :)